Jó kis cikkre bukkantam ma. Tardos Anna írta, aki mellékesen egyébként gyerekkorom egyik kedvenc könyvének – A baba első lexikonja, azaz ahogy én emlékszem rá Zsófi és Peti – egyik szerzője, persze nem ettől szerzett hírnevet. Nem mondom, hogy abszolút újdonság volt számomra, de bizonyos részleteiben nagyon jól összefoglalta, vagyis inkább kiegészíti azokat a dolgokat, amiket a „Beszélj úgy” együttműködéssel foglalkozó fejezete is tárgyal. Ezért is kerül most ide. Mivel elég hosszú, kiollózom a számunkra érdekes részeket.
Tehát, a kommunikáció és a metakommunikáció szerepe a nevelésben. Ez így elég szigorlati tétel szagú, de ha a lényeg ez, akkor így hívom én is. A különféle kommunikációk definiciójára most nem fogok kitérni, nem hinném, hogy itt nekünk ez szükséges lenne. Nem akartam belefolyni a verbális kommunikációba sem, ám abban a részben találtam valami nagyon érdekeset:
„A verbális beszéd még egy sajátosságára fel szeretném hívni a figyelmet, éspedig arra, hogy amikor a körülöttünk zajló eseményekről és tárgyakról, a körülöttünk levő emberek tulajdonságairól van szó, akkor viszonylag jól tudjuk nyelvi kódokra fordítani ezeket a tartalmakat; ha viszont saját viszonyulásunkról, saját érzelmeinkről kell beszélnünk, akkor nehezen találunk megfelelő szavakat. Ahhoz, hogy tőlünk független eseményekről, tulajdonságokról hírt adjunk, nagyjából elégnek bizonyul a verbális közlés, de minél szubjektívebb a kapcsolatunk ahhoz, amiről hírt adunk, annál nagyobb szerepe van az egyéb, úgynevezett nem verbális közlési módoknak. A gyermekeknek a felnőttnél jóval több nehézséget okoz gondolatait, érzelmeit szavakban kifejezni.”
A nem verbális kommunikációról:
„A beszéd színezete: A nem verbális kommunikáció eszköze még a beszéd hangsúlya, színezete is. A beszéd színezete is, mint általában a többi nem verbális eszköz, elsősorban az érzelmek kifejezője. Érdekes, hogy milyen sokféle eszközzel fejezzük ki viszonyulásunkat ahhoz az objektív tartalomhoz, amit a verbális anyag közöl. Szinte mindig mellétesszük érzelmeinket is. A hangsúllyal sok mindent fejezünk ki, örömünket, büszkeségünket, meglepetésünket vagy ingerült, gúnyos, megvető érzelmeket. Föl szeretném hívni a nevelők figyelmét arra, hogy az intonációjuk mennyire árulkodik arról, hogy egy pedagógus mit érez egy gyermek iránt. Ahogyan azt mondja: "Jancsi gyere ide", kifejezi, hogy "ez a Jancsi soha nincs ott ahol kéne", és, hogy "Jancsira már megint rá kellett szólni". És Jancsi ezt megérzi. Tehát a beszéd színezete, hangsúlya sokszor többet közöl, mint amennyit gondolnánk, és a gyermek ezt felfogja.”
Metakommunikáció – a viselkedés
A metakommunikációról akkor beszélünk, ha nem akarunk kommunikálni, és mégis adunk róla információt. Rendszerint érzelmeinket metakommunikáljuk. Valaki nem akarja kommunikálni, hogy mit érez arról, amiről beszél, az információról vagy arról, akivel kommunikál, mégis megteszi, akaratlanul is "elárulja".
Egy másfél éves gyermek például a kályha felé nyúl, mire azt mondja neki a pedagógus: "Hű, az meleg, be van fűtve".
Mi ennek a direkt tartalma? A pedagógus megmondja, hogy a kályha meleg. Az indirekt tartalma kettős. Annak közlése, hogy azt várják tőle, ne nyúljon a kályhához, továbbá indirekt tartalma e néhány szónak még az is, hogy "én feltételezem rólad, hogyha te tudod, hogy ez meleg, akkor nem fogsz hozzányúlni." A pedagógus magatartásának, akiről ebben az írásban szó van, ez a lényege. Tehát a bizalom.
***
Még egy érdekes dolgot hadd mondjak el a vizsgálattal kapcsolatosan. Amikor a tekintetváltásról beszéltünk, akkor gondoltam rá, hogy sok esetben a felnőttek elmulasztják a kommunikációs kapcsolat feltételeinek megteremtését. Legfeljebb olyan formában fordul elő, hogy "figyelj rám", "nézz ide". A vizsgálat során megfigyelt pedagógusnál számos előkészítő mozzanatot jegyeztünk fel. Például, amikor elgurulnak olyan játékok, amelyeknek nem kellene a földön lenniük, azt mondja a pedagógus: "elgurultak, látod?" Csak amikor a gyermek észlelte, hogy mi történt, akkor tér rá a javaslatára. Tehát a kommunikációs kapcsolaton belül előkészíti szavainak megértését. Amikor egy gyermek társa könyvéért nyúl, nem azt mondja, hogy "ne vedd el", "ez nem a tiéd", hanem azt mondja: „te is szeretnél könyvet? Ez Elviráé." Tehát először megfogalmazza, hogy mi is történt most: te is szeretnél egy könyvet. Azután azt mondja, hogy Elviráé; ez ugyanaz a logika, mint mikor azt mondja, hogy meleg. Feltételezi, hogyha a gyermek tudja, hogy a könyv Elviráé, nem veszi el. Itt szeretném hangsúlyozni, hogy nem azért javaslom e tanulmány elolvasását, hogy ezentúl mindent csak közvetve mondjunk a gyermekeknek. De ezzel a logikával érdemes lenne gyakrabban élni, ezzel kifejezhetjük a gyermekek iránti bizalmunkat. Ha pedig erről a logikáról lemondunk, ezzel tulajdonképpen indirekt módon azt fejezzük ki a gyermekkel szemben, hogy azt gondoljuk ő csak direkt utasításra, felszólításra, emelt hangra cselekszik. Tehát ilyen rejtett tartalma is van annak, hogy milyen módon próbálunk valamit elérni a gyermekeknél.
Pygmalion-effektus vagy önbeteljesítő jóslat:
„Végül engedjék meg, hogy még egy vizsgálatot ismertessek annak alátámasztására, hogy a fontos, a lényeges az, amit ténylegesen érzünk, gondolunk, amit esetleg anélkül, hogy tudnánk róla, a gyermeknek közvetítünk. A kommunikáció valódi tartalma a lényeges. Hadd említsek meg egy amerikai vizsgálatot (Rosenthal-Jacobson). Az Egyesült Államokban is probléma a hátrányos helyzetű gyermekek előmenetele, akik otthonról kevesebb indítással jönnek. Mindenféle terveket dolgoztak ki arról, hogy többet kell velük foglalkozni. Különféle vizsgálatot végeztek ezzel kapcsolatosan, ezek egyikéről számolok be röviden. Egy város peremkerületében két kutató azt mondta az iskolában, hogy új tesztet akar kipróbálni. Az új teszt kipróbálására fölmérést végeztek az óvodai és az iskolás csoportokban. Majd a fölméréseket borítékba tették és elküldték a Harward Egyetemre. Ez körülbelül félévkor volt. Év végén az egyetem képviselői eljöttek az értekezletre, és mellékesen elmondták, hogy ki az akinek sokat ígérő teszteredménye van. Pár gyermeket említettek minden osztályból. Majd fél év múlva és egy év múlva megismételték a vizsgálatokat. Azok a gyermekek, akikről "mellékesen" jót nyilatkoztak, Beváltották a jóslatot. Valóban kiemelkedtek, javultak tanulmányi eredményeik. A pedagógusok önálló, intelligens gyermekekként jellemezték őket. Pedig a jóslás "vakon" történt! Az előzetes felmérés csak ürügy volt. Abba bele sem néztek! Maga a jóslás hatott! Hogyan? Valószínűleg a pedagógus elhitte a jóslatot, és anélkül, hogy tudott volna róla, anélkül, hogy tanítási módszerein változtatott volna, metakommunikálta ezt a hitét, bizalmát a gyermek iránt. Ez a hit a gyermekben, a bizalom iránta - a nevelés eredményességének egyik legfontosabb feltétele.”
Vagy gondoljunk csak arra, hogy egy szemüveges gyerek miért jobb tanuló? A fiúk miért jobbak reálból, a lányok meg humánból? Mert ez a sztereotípia, ugye? De ettől hogy lesznek jobbak a jegyek? Úgy, hogy a tanár fejében is ott van a kép: szemüveges = jótanuló, tehát így is áll hozzá, sugallja neki. A szemüveges diák érzi a tanár jelzéseit, többet jelentkezik, előrébb is ül, szemkontaktust tartanak, a tanár bíztatja, az esetleges hibáit a véletlennek könyveli el... a diák ettől a belé fktetett bizalomtól jobban teljesít. Beváltja a jóslatot. És figyelem! Minél fiatalabb a diák, annál könnyebben azonosul a tanár által ráruházott szereppel.
Egyébként nekem voltak kiemelkedően jó tanáraim általános iskolában és szakközépiskolában is, akik éltek ezzel a módszerrel felém. És sok más diáktársam felé! Még emlékszem az érzésre, hogy milyen, amikor valamiben különlegesnek hiszem magam, jobbnak, kiemelkedőnek. Szárnyakat kapok és kétszáz százalékon kezdek teljesíteni. Egy jó pedagógus ereje szerintem abban van, hogy ezt párhuzamosan több diáknak is tudja sugallni.
A bejegyzést Iványi Zsófi írta, az idézetek Tartdos Annától származnak. Ha másolod, kérlek, hivatkozz a blogra vagy a nevemre. Köszönöm, hogy tiszteletben tartod a munkámat!
