Dicséret
Dr.Ginott a dicséretet a gyógyszerekhez hasonlítja (egészen pontosan érzelmi gyógyszernek nevezi) melyeket nem szabad mértéktelenül alkalmazni, az előírásokat be kell tartani, és mellékhatások lehetnek... első olvasatra meghökkentem, és nekifutottam újra. Nem különösebben tetszik a hasonlat, főleg az „előírás” rész. A dicséretnek szerintem nem előírás szerint kell jönnie, hanem szívből… De itt nem ezen volt a hangsúly, sőt talán a kettő ki sem zárja egymást. Legfőbb szabálynak azt tekinti, hogy
„a dicséretnek mindig a gyerek erőfeszítéseire és teljesítményére kell vonatkoznia, nem pedig valamilyen jellemvonásra vagy a személyiségére… A dicsérő szavaknak reálisan kell tükrözniük a gyerek teljesítményét, nem pedig valamilyen operett-szépségű képet kell festeniük a gyermek személyiségéről”.
Egyet is értek ezzel, de mint általában, most is arra gondolok, hogy a kisgyerekektől azért ne vegyük el a „deokosvagy”, „deügyesvagy” dicséreteket. A picik, főleg akik tényleg most tanulnak annyi mindent és a szókincsük sem olyan bő még, nekik szerintem igenis szükségük van a túlzó és sokszori – egyszerű- dicséretre, ez ösztönzi őket a további tevékenykedésre. Láthatjuk is ezt a saját szemünkkel, mikor a sikeres teljesítés után kérőn néznek ránk dicséretet várva, ez motiválja őket (Gondoljunk csak arra, hogy pl, hány évesen is teszi meg a gyerek első lépéseit? Az okos, ügyes szavakat ismeri, szereti, ha azt mondanám neki, hogy „Látom, egyik lábadat a másik elé tetted. Ez aztán a teljesítmény! Itt már egyensúlyozni is kell és te meg sem inogtál. Büszke lehetsz magadra…” stb, ebből egy 10-12 hónapos gyerek még nem sokat értene). Persze, tudnunk kell, hol a határ: ahogy bővül a gyerek szókincse, tudása, úgy egyre bővíthetjük mi is a dicséret módjait rákoncentrálva a valóban kiemelkedő teljesítményekre. Így a dicséret már önmagában is jutalomértékű maradhat (ha reális!), hiszen ha valamit ingyen adnak, elvész az értéke, minél többet dolgozunk érte, annál értékesebb.
Amikor szemtől szembe dicsérünk: ezzel sincs semmi probléma, amennyiben nem a személyiségre irányul. Mi magunk is zavarba jövünk, amikor valaki azt mondja nekünk, hogy „te olyan szerény vagy” vagy „persze, te egy igazán jószívű ember vagy”. Mit reagálunk erre? „Ugyan… a múltkor is ez vagy az volt és azért ez túlzás”, stb. Azt érezzük, hogy hárítanunk kell. Ki mond olyat, hogy „Igen, én egy valóban jószívű ember vagyok, köszönöm a dicséretet!”?
A dicséretet próbáljuk mindig úgy megfogalmazni, hogy a gyerek valós következtetést tudjon belőle levonni. Erre alkalmas a Beszélj úgy-ból már megismert leíró dicséret.
Bírálat
Konstruktív bírálat: „Látom, kiömlött a tej. A hűtőben van még, és a mosogatónál pedig rongyot találsz.”
Dekonstruktív bírálat: „Na, ennyi eszed van… a legutóbb is ez volt. Minek kell állandóan hebrencskedni? És a múltkor is kinek kellett feltakarítani? Igen, megint nekem.”
A konstruktív bírálat a probléma megoldására koncentrál és nem személyeskedik, a dekonstruktív bírálat pedig bántó megjegyzéseket tartalmaz, mely azonnali visszavágásra jobb esetben csak védekezésre készteti a „hibás” felet. A dekonstruktív bírálatokból indulnak ki azok a veszekedések, melyek nem vezetnek sehová csak egymás sértegetésére épülnek és nagyon mély sebeket képesek ejteni. A vaódi probléma elvész, a megoldás lehetősége fel sem merül.
A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a bajok bekövetkeztekor legyünk következetesek. Sokan hajlamosak vagyunk arra, hogy egy összetört poharat világkatasztrófaként éljünk meg. Ezzel nem csak gyermekünk ítélőképességét torzítjuk, de önmagunkat is feleslegesen hergeljük. A kisebb bajokat a maguk jelentőségében kell érzékeltetni a gyerekkel.
A bejegyzést Iványi Zsófi írta Dr.Haim Ginott Szülők és gyermekek című könyve alapján. Ha másolod, kérlek, hivatkozz a blogra vagy a nevemre.
