Két helyen is kitértem már az önbeteljesítő jóslat (Pygmalion effektus, Rosenthal és Jacobson kísérletei) fontosságára. Leírom gyorsan a lényeget újra: az ember egyre inkább olyanná válik, amilyennek a környezete látja, a kimondott vagy sugallt elvárásoknak tudattalanul is meg akar felelni. Ha jót feltételezek valakiről, bátorítom szavakkal, tekintetemmel – a metakommunikációnak hihetetlen fontos szerepe van itt is - ha tudja róla, hogy hiszek benne, akkor annak a teljesítménye, énképe javulni fog. Azonban ha rosszat sugallok, akkor romlani fog ugyanilyen módon. Nagy hatással vannak ránk a sztereotípiák (pozitív, pl. szemüveges=okos, negatív, pl. piercinges=bajkeverő), a megszokások, de még az ártalmatlannak vélt, berögzült szólásmondások is. Figyeljünk csak oda: egy nap hányszor cimkézünk?
Gyakran mondunk olyasmit, hogy „Igen, ő mindenbe beleüti az orrát” vagy „Nagyon makacs, mindig az van, amit ő akar”; „Na, neked aztán beszélhetek, egyik füleden be, a másikon ki”; „Állandóan nyávogsz, nem tudsz szépen kérni?”; „Mi ez a kupi, egy disznóól a szobád”, „Olyan vagy, mint az elefánt a porcelánboltban”… szerintem nem kell folytatnom, bár bevallom, jópár oldalt tudnék teleírni hasonló negatív tulajdonságot sugalló, rögzítő mondatokkal. Mi történik, mikor gyermekünk ezeket hallja? Elkezdi elhinni magáról, hogy alkalmatlankodó, figyelmetlen, nyávogós, rendetlen, rosszcsont, mindent elrontó, neagyisten „anyaszomorító”L… és elkezd egyre inkább eszerint is viselkedni.
De mit tehetünk?
A válasz egyszerű, persze, megint csak papíron. Fordítsuk meg az eddig használt önbeteljesítő jóslatot és a gyermekünk negatív tulajdonságai helyett keressük meg a pozitívakat. Éreztessük gyerekeinkkel is, hogy különlegesek, bízzunk rájuk fontos feladatokat, érezzék, hogy súlya van a tetteiknek és ami a legfontosabb: higgyünk bennük. Ha mi hiszünk bennük, ők is hinni kezdenek saját magukban, és szép lassan elkezdenek az újonnan megismert tulajdonságaiknak megfelelően viselkedni.
Elsőször is keressük azokat a helyzeteket, amikor negatív címkékkel bélyegezzük meg gyermekeinket. Hasznos lehet, ha írunk erről egy listát, hogy el ne felejtsük. És ha megvagyunk, kezdjünk el nagyon figyelni. Először is saját magunkra: amikor gyermekünk úgy viselkedik, hogy már megint „azt” mondanánk… akkor inkább mondjuk el neki, hogy mit érzünk ezzel kapcsolatban. Másodszor pedig figyeljünk a gyermekeinkre: most, hogy pontosan tudjuk, eddig mikkel címkéztük, könnyebb dolgunk van abban, hogy megfigyelhessük, mikor NEM az eddig rátapasztott címke szerint viselkedik. Eddig ezt ugye meg sem említettük neki, hisz természetes, hogy nem tör-zúz, azonban rögtön „Rontó Pálnak” vagy hebrencsnek neveztük, amikor elrontott valamit. Eljött a remek alkalom arra, hogy elmondjuk, hogy mennyire tetszik a viselkedése, bátorítsuk, lelkesítsük. Erre a legalkalmasabb a korábban már megismert leíró módszer: „észrevettem, hogy milyen óvatosan tetted odébb azt a vázát, örülök, hogy megjegyezted, hogy az fontos a számomra és vigyázol rá”. Ezzel a lehetőségeknek még nincs vége, de lelőni sem szeretnék mindent a könyvből – legyen miért újra belelapozni, egészen megható eseteket írnak le.
A bejegyzést Iványi Zsófi írta Adele Faber és Elaine Mazlish: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyve alapján. Ha másolod, kérlek, hivatkozz a blogra vagy a nevemre.
