Hazugság – de miért hazudnak a gyerekek? Ennek Dr. Ginott szerint több oka is van. Leggyakrabban félnek a következményektől. Másképp megfogamazva: mi magunk nem engedjük meg nekik, hogy igazat mondjanak. Hiszen ki választana olyan utat, melynek „jutalma” biztosan büntetés???
-Anya, én nem szeretem a kistestvéremet!
-Nahát, nem akarok több ilyet hallani! Mit szólnál, ha én mondanék ilyet rád, és mondjuk mostantól nem játszanék veled?
-Jaaaj, nem mondtam olyan komolyan, igazából szeretem és téged is. Most játszunk?
-Persze, gyere ide, én is nagyon szeretlek!
Mi ennek a beszélgetésnek a tanulsága? A gyerek őszinte, de büntetés fenyegeti érte. Ekkor már érzi, mit is szeretne hallani az anyukája, így ő hamar rájön, hogy a kis kegyes hazugságok akár előnyös helyzetbe is juttathatják. Tanulságként pedig talán kimondható, hogy bármilyen nehéz is elfogadnunk gyermekünk negatív vagy akár ambivalens érzéseit, akkor sem szabad őket arra sarkallnunk, hogy hazugságokkal jobb színben tüntessék fel magukat.
A hazugság másik fajtája, ártalmatlan – ha tudjuk kezelni – sőt, akár kedvesnek is mondható. A könyv példája: „Ha egy gyerek azt mondja nekünk, hogy karácsonyra egy élő elefántot kapott, akkor sokkal többet segítünk azzal, ha azt válaszoljuk, hogy ezt szerettél volna kapni, mintha elkezdjük bizonygatni, hogy hazudik”. Sőt véleményem szerint ezt a fantáziát ki kell élvezni, hasznos irányba is lehet terelgetni. Lehet például mesét írni, lerajzolni, eljátszani a kitalált történeteket.
Harmadik fajtája a hazugságnak, melyet mi magunk provokálunk ki, szándékosan teremtünk olyan helyzetet, melyben hazugságba kergetjük gyerekeinket. Amikor tudjuk előre a választ (azaz, hogy „bűncselekmény” történt), mégis eljátsszuk, hogy mit sem sejtünk erről, majd keresztkérdéseket teszünk fel, „csapdákat állítunk”. A gyerek eközben az eredeti hazugságon túl egyéb védekező hazugságokat talál ki, melyek általában ráadásul nem is állnak stabil lábakon. Ezek a köztes hazugságok tovább növelik amúgy is nagy haragunkat, hiszen nem elég hogy egyszer hazudik, ráadásul abba sem tudja hagyni? A végén az orra alá dörgöljük, hogy mindent tudunk, és sokszorosára büntetjük, hisz többször is hazudottL
Ha felhívott a tanárnő és elmondta, hogy gyermekünk jegyei egyre romlanak, és már órán sem figyel, akkor értelmetlen csapdák állítása helyett( „Na, milyen lett a dogád? Valóban? Nekem mást mondott a tanárnő. És miért nem sikerült? Igen… pedig ő azt mondta, hogy nem is figyelsz. Ne kend másra, mindent tudok!), mondhatjuk azt is tényszerűen, hogy:
„A tanárod azt mondta, egyes lett a dolgozatod. Aggódunk és szeretnénk tudni, hogyan segíthetnénk.”
Lopás – hát ez a fejezet bizony talán kisebbeknél még beválhat, de kamaszoknál… talán 1965-ben működött… én 2011-ben szkeptikus vagyok.
Leírok mégis néhány jótanácsot, hátha kisebb gyerekeknél még eredményt érhetünk el vele. Fontos, hogy tettenéréskor ne rendezzünk drámai jelenetet! Közöljük vele, hogy tudunk a dologról és hogy mit várunk el ez ügyben. Ha gyermekünk cukrot lop a boltban, közöljük vele, hogy az a cukor másé, tegye vissza oda, ahonnan elvette. Ha tagad, kivehetjük a zsebéből és visszatehetjük mi magunk. Nyomatékosítsuk, hogy ha szeretne valamit, akkor forduljon hozzánk bizalommal. Nem kell megígérni, hogy megkaphatja, ha velünk megbeszéli, de fent lehet tartani annak a lehetőségét, hogy készek vagyunk kompromisszumokra, nyitottak vagyunk a problémáira. A könyvben példaként a gyerekek pénzt lopnak… a szerző hangsúlyozza, hogy a legfontosabb, hogy tudatosítsuk, hogy ha pénz kell neki, akkor hozzánk forduljon.
Nem ad azonban megoldást arra, hogy mi van akkor, ha meghallgatjuk és nemet akarunk mondani vagy nemet kell mondanunk. Ha a gyereknek olcsó vacakra kell, mi pedig a számlára valót alig bírjuk kispórolni. Vagy olyan ruhát akar venni magának, ami szerintünk irreálisan drága. Vagy el akar menni a haverjaival inni. Akkor mit mondunk????? Én elmagyaráznám, de nemet mondanék. És ezzel hogyan akadályoztuk meg a lopást? Ezt a kérdést nyitva hagyom, keresem a megoldást.
Udvariasság – egyéni jellemvonás és társas készség együtt. Az udvariasságot utánzással tanulhatják meg legtermészetesebben gyerekeink. Imádom azt a példát, amikor a gyerek elfelejt valamit megköszönni, mire szülei hangosan, mindenki előtt figyelmeztetik (ami ugye udvariatlanságnak mondható), hogy ne legyen udvariatlan. Vagy mikor meg sem várják, hogy köszön-e, rászólnak hangosan (esetleg jóelőre megszorítják a kezét figyelmeztetésképp), hogy már megint nem köszön. Hogyan várhatjuk el valakitől, hogy kedves és figyelmes legyen, amikor mi magunk durván szólunk rá, hogy legyen már az? :)
Ha gyerekünk nem köszön meg valamit, akkor megköszönhetem én kettőnk nevében, ha van kedve ezek után ő maga külön is megtehetei. Ha nem volt kedve, akkor még mindig beszélhetünk erről a dologról, mikor kettesben vagyunk. Később írhatunk egy köszönőlevelet.
Én gyerekkoromban gyakran azért nem köszöntem, mert nem tudtam, szüleim barátait tegezzem vagy magázzam. Persze csak kellemetlenebb volt, mikor a hangos figyelmeztetés miatt mindenki rám figyelt, hogy na, köszön? Amikor pedig köszöntem és hangosan megdicsértek... hogy is fogalmazzak... "égő" volt.
Szülői szemmel talán arra gondolok, hogy ha nem köszön vagy nrem köszön meg valamit a gyerekem, akkor nem is őt tartják udvariatlannak, hanem engem, amiért nem neveltem udvariasnak. Végeredményben a dolog rólam szól. Azonban továbbvezetve ezt a fonalat: aki ismer, úgyis tudja, hogy nem vagyok udvariatlan. Aki pedig nem ismer… annak a véleménye nem ér nekem annyit, hogy emiatt megszégyenítsem a gyerekemet.
A bejegyzést Iványi Zsófi írta Dr.Haim Ginott Szülők és gyermekek című könyve alapján. Ha másolod, kérlek, hivatkozz a blogra vagy a nevemre.
