2011.01.20.
23:16

Írta: Beszélj úgy...

Önállóságra nevelés – engedékenység – korlátozások - fegyelem (Dr.Ginott)

A modern bizonytalanság: Dr.Ginott nagyszüleink erélyes, határozott – és nem mindig helyes – módszerét veti össze a mi folyton jó utat kereső bizonytalanságunkkal. „A nagypapa, ha hibázott is, teljes bizonyossággal cselekedett.” Azt sugallja, hogy a mi jónak vélt módszereink azért kevésbé hatékonyak (ez alatt nem tudom, mit érthet pontosan…) a „jól beváltaknál”, mert határozatlanok vagyunk. Ki érezné magát biztonságban egy olyan orvos karjai között, aki nem a megoldásra koncentrál, hanem sírva fakad a vér láttán vagy együtt sír a gyerekkel, mikor eltörik a karja. Persze a szekértelem mellé elengedhetetlen az emberség és együttérzés is…

„Egyik szülő sem csinál olyat, amivel szándékosan megsérti gyermeke érzelmeit. Ilyesmit a szülők akaratukon kívül követnek el.” Írja egy csoportfoglalkozás után egy anyuka:(

Engedékenységről akkor beszélünk, amikor elfogadjuk, hogy gyermekünknek saját érzései legyenek és elfogadjuk az általa elképzelt viselkedést (úgy megütném a Benőt!). Túlzott engedékenység azonban, amennyiben a valós, nemkívánatos viselkedést is engedélyezzük nekik (azaz, ha valóban megüti Benőt). A gyereknek segítenünk kell abban, hogy mindig tudjon különbséget tenni a vágyai és a cselekedetei között. A recept a régi: a vágyakat nem korlátozzuk, megértően viszonyulunk feléjük, engedjük, hogy kibeszélje őket, a cselekedeteket azonban határok közé szorítjuk, irányítjuk.

Dr. Ginott a fegyelmezést három zónára bontja:

1.    Zöld zóna: amit helyeslünk, jóváhagyunk

2.    Sárga zóna: amit nem helyeslünk, de különböző okokból (még nem tanulhattam meg, vagy stressz, tragédia, betegség érte) elnézünk. De nem szabad, hogy a gyerek azt érezze, helyeseljük a viselkedést.

3.    Piros zóna: soha, semmilyen körülmények közt nem tűrhető viselkedések tartománya

Innentől válik érdekessé, bár már századszorra írja le… nem baj:) Gyakoroljunk.

A korlátok kijelölésének módszere: egyértelműen tudassuk, hogy mi az, ami tilos, de mi az, amit helyette tehetünk. Ismerjük el, mondjuk ki gyermekünk kívánságát (azt szeretnéd, ha…), fogalmazzuk meg tisztán a korlátozást, ajánlhatunk alternatívát ( a Beszélj úgy-ban ezt már kerülendőnek írják), ismerjük el a gyerek ellenérzését (tudom, nem szereted ezt a szabályt).

Dr. Ginott ajánl még valamit, amivel szintén gyakran összefutottunk ebben a témában, de itt tényleg jók a példák. Személyeskedés helyett (kicsi vagy te még ehhez) általánosítsunk, mert azt könnyebben elfogadja a gyerek, ami egy mindenkire érvényes szabály: „Iskolaidőben nincs esti mozi”.

Hiperaktivitás, agresszió… hogy ön ez ide? Így kezdi: „A kisgyerekek sok fegyelmezési problémája abból ered, hogy túlságosan korlátozzák a testmozgásukat”. Ne ugrálj, húzd ki magad, ne rohangálj, stb… Minden ilyen plusz mozgásnak oka van, ha túlságosan korlátozzuk a testmozgást, az érzelmi feszültséghez vezet. Fontos tehát, hogy megteremtsük azt a közeget, melyben a gyerek levezetheti az energiáit. Kiegészíteném itt a szerzőt azzal, hogy fegyelmezési probléma abból is eredhet – mozgásos témában is -, hogy túl sokat várunk el a gyerektől, olyat, amire még nem elég érett. És még egy abszolút nem „Beszéljúgy” gondolat, de a bekezdés a hiperaktivitásra hivatkozik: nem kéne annyi csoki...

Verés. Szeretném hinni, hogy ez ma már nem téma, hiszen 2002 óta zéró tolerancia van gyermekverés ügyben… azaz talán mégsem… nem ragozom, jöjjön, amit Dr.Ginott gondol a verésről.

Hatékony fegyelmezési módszer-e a verés? Ha igen, akkor vajon miért van ellenérzésünk (ugye van) ezzel kapcsolatban? Mit érhetünk el vele? Dr.Ginott a legnagyobb problémának azt érzi, hogy ugyanerre a problémakezelésre tanítja a gyereket „ha mérges vagy – üss!”. Szerintem nem ez a legnagyobb baj, hanem az a lelki sérülés, amit a gyerek megél előtte, közben és utána… na, de nem erre fut ki a gondolat.

Mi célt szolgál a verés? Elsősorban feszültséglevezetés a szülő részéről. Általában a hirtelen elcsattant pofont lelkifurdalás követi – tehát aki üt, tudja, hogy helytelen (aki ezt átéli, ő merjen változtatni, megéri!!!). Másodsorban „megfontolt pedagógia”, hiszen a gyerek így fegyelmet tanul. És tanul? Aki veri a gyerekét, annak fegyelmezett, mindig szót fogadó csemetéje van, aki „tanult a verésből”?

Na, de mi is történik, ha következetesen a rossztettet egy „jól bevált” verés követi? A gyerek tudja, hogy a tettének ez lehet a következménye, túlélhető, vállalja, hisz a rossztett mégiscsak vonzó. Majd mikor megkapta a büntetést… megfizetett érte, feloldoztatott. Kezdődhet minden előröl. Bűntudatnak, megbánásnak helye nincs… miért fizetne ilyen nagy árat (is), ha már megkapta a büntetést. A verés létjogosultságát tehát a gyermekvédelmi törvényeken, a lelkiismereten, a környezet rosszallásán túl érdemes a hosszútávú eredmények szempontjából is mérlegelni: az a gyerek, aki veréssel fizet a rossztetteiért egyrészt nem valószínű, hogy megérti az „erkölcsi mondanivalót” (vagy úgy érti megfizetett érte vagy úgy, hogy ha nem látják, akkor szabad a pálya), másrészt pedig minden bizonnyal hasonlóan reagál majd a konfliktushelyzetekre.

 

A bejegyzést Iványi Zsófi írta Dr.Haim Ginott Szülők és gyermekek című könyve alapján. Ha másolod, kérlek, hivatkozz a blogra vagy a nevemre.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: büntetés érzések feldolgozása haim ginott

A bejegyzés trackback címe:

http://beszeljugy.blog.hu/api/trackback/id/tr432601403

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.