Van egy kérdés, melyet minden elindulás előtt legalább egyszer felteszek a férjemnek:
”Na, hogy nézek ki?”
Mire ő a legjobb szándékkal válaszol:
- Csinos vagy drágám, mint mindig!
- Sosem láttalak még szebbnek! Fogytál is?
- Na, te aztán kiöltöztél!
- Mindig is tudtam, hogy a kisujjadban van a divat.
- Nagyon tetszenek a vidám színeid.
- Szeretem ezt a pulóvert rajtad, ezt viselted a házassági évfordulónkon.
Te melyiket hallanád legszívesebben? Miért?
Én az esetek többségében – függetlenül a választól – átöltözöm. De miért? Lássuk csak, miket érzek, amikor a válaszokat hallom: sokszor bizony kételkedem a válasz őszinteségében, hiszen biztosan nem akar megbántani, még akkor sem, ha nem áll jól ez a ruha nekem... mi mást mondana? Máskor azonnal tagadásba lendülök: „Micsodaaa? Ez áll jól? Milyen lehet, ami rosszul áll? Nézd, hogy kövérít ez a felső!”. Vagy ha tényleg kitettem magamért, akkor azt érzem, hogy "na, ennél azért lehetnél bőbeszédűbb, két órát szépítkeztem és ennyi a reakció? Köszi!" Persze előfordulhat, hogy elszomorodom, mert eszembe jut mennyivel csinosabb voltam régen, és ráhagyom, hogy „ugyan már, hiszen nem vagyok már húszéves”. Vagy csak elbizonytalanodom, megijedek, hogy akkor legközelebb mit kell majd felvennem, ha ilyen jól akarok kinézni. Néha pedig, amikor nagyon lelkes, még az is eszembe jut, hogy vajon vaj van a füle mögött, hogy ennyire kedves? Azon is elgondolkozom, hogy a válasz most bók vagy diplomatikus kritika, piszkálódás. Netán az jár a fejemben csipkelődőbb napjaimban, hogy „Na, még szerencse, hogy te mindig mindent tudsz! Köszi a választ!”. De arra is gondolhatok, hogy „Igen, szeretek vidám színekbe öltözni, fiatalos és egyedi, mások is meg szokták ezt dicsérni”… esetleg, odabújok hozzá és megölelem, elvégre mekkora ajándék egy ilyen figyelmes férj!
És mi mit szoktunk mondani gyermekünknek, amikor századszorra rajzolja le ugyanazt a rakétát? Amikor rendet rak a szobájában? Ötös dolgozatot ír? Díjat nyer egy sportversenyen? Kérés nélkül kiviszi a szemetet? Kibékül egy barátjával? stb.
Ha a válaszok zöme ilyesmi: jaj, de szép; de ügyes vagy; tudtam én, hogy sikerülni fog; igazán örülök ennek, esetleg nem mondok semmit, hiszen amit csinált, az természetes – én is megteszem nap, mint nap… akkor gyermekünk jó eséllyel ugyanolyan érzésekkel lép tovább - talán szó nélkül -, mint amilyen érzésekkel mi elindulunk a ruhásszekrényünk felé átöltözni a „csinosvagydrágám” hallatán. És mi értetlenül állunk a helyzet előtt, hiszen igazán, őszintén (!) ügyesnek tartjuk a gyermekünket, igazán és őszintén örülünk a sikereinek. Mégis… ő valamiért bizonytalan efelől.
És vajon hogyan érezné magát, ha ilyesmit hallana: „Ez aztán a rakéta, még az űrhajóst is szépen belerajzoltad! Ez egy valóban aprólékos munka!” „Igen anya, sokat dolgoztam vele. Kitesszük a falra?” vagy „Nahát, micsoda rendszer, most aztán azonnal meg fogsz találni itt mindent!” „Bizony, ezt találtam ki, hogy ne kelljen keresgélnem a cuccaimat. Jó ötlet volt, ugye?” vagy „Még késő este is tanultál erre a dogára. Nem volt könnyű anyag, mégis kitartó voltál.” vagy „Igazán keményen edzettél és minden szabadidődet feláldoztad emiatt a verseny miatt. Büszke lehetsz a díjra, amit nyertél!” vagy „nagyon nagy segítség volt nekem, hogy kivitted a szemetet, köszönöm!”, „Komoly vitába keveredtetek, mégis szépen meg tudtátok beszélni. Ez aztán a felnőtt viselkedés!”.
A válasz: büszke a munkájára, a bele fektetett energiára, a kitartására és legközelebb többszörös kedvvel vág bele hasonló feladatokba. Hiszen érzi, hogy ez a dicséret igazi, olyan, amire IGAZÁN odafigyeltünk.
Mint minden könyvben leírt módszer, ez is fárasztóbb a hagyományosnál. Fárasztó, de nem bonyolult. Több energiát igényel egy részletekbe menő leírás egy „nagyon szép”-nél. De a befektetett munka ez esetben is megtérül.
Ebben a fejezetismertetőben kivételesen magát a technikát mutattam be és hanyagoltam az önértékelés-pozitív énkép-céltudatosság-kihívásokkal, kudarcokkal való megküzdés vonalat. A szerzők rengeteg példán keresztül ismertetik őket, olvassátok el. Addig is, dicsérjetek leírással!
A bejegyzést Iványi Zsófi írta Adele Faber és Elaine Mazlish: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyve alapján. Ha másolod, kérlek, hivatkozz a blogra vagy a nevemre. Köszönöm, hogy tiszteletben tartod a munkámat!
