2010.11.27.
15:16

Írta: Beszélj úgy...

AZ ÖNÁLLÓSÁG TÁMOGATÁSA – A 4. fejezet alapján, és ahogy én látom (Beszélj úgy...)

„Keserédes a szülők élete. Kezdetben teljesen elkötelezzük magunkat egy apró, tehetetlen emberi lénynek. Az évek során aggódunk, tervezünk, vigasztalunk és próbáljuk őket megérteni. Minden szeretetünket, munkánkat, tudásunkat és tapasztalatunkat nekik adjuk, hogy egy napon majd legyen erejük és önbizalmuk elhagyni minket.”

Minden előzetes elképzelésemmel ellentétben ez a fejezet okozott nekem a legtöbb fejtörést. Aztán az olvasókörön átbeszéltük a dolgot és kiderült, hogy minden csak attól függ, hogy MI hogyan éltük meg ezeket a dolgokat gyermekkorunkban.  

Lássuk hát, hogyan is irányítjuk gyermekeinket nap, mint nap: "Egyél egy kis zöldséget, az egészséges, na csak egy falatot!"; "Fáradt vagy, feküdj le!"; "Biztos nem kell vécére menned?"; "Ma ezt a ruhádat vedd fel!"; "Segítsek begombolni?"; "Várjál, majd én megcsinálom!"; "Ehhez még kicsi vagy..." stb.

Mi ebben a rossz? Tettem fel a kérdést először megdöbbenve. Hiszen én tudom, hogy a zöldség egészséges, hogy kint hideg van, stb.. Miért ne segítsek neki?

"Nincs is nála csodálatosabb anya, mit meg nem tesz a gyerekeiért!" Abban a hitben nőttem fel, hogy a jó anyák mindent megtesznek a gyerekeikért. Csakhogy én ezt még egy fokkal tovább vittem. Nemcsak mindent megtettem nekik, de még helyettük is gondolkodtam.

Eddig hát a könyvből. És most szóljon ez a rész elsősorban az anyukáknak – és az empatikus apukáknak persze. Első gyermekünk születésekor meglátogatnak bennünket rég nem látott gyerekes rokonaink, barátaink, anyukánk, anyósunk… mindenki, akinek már van gyereke, aki érettebb és tapasztaltabb nálunk, aki akár már többször is átment azokon a helyzeteken, amikkel mi éppen most próbálunk így vagy úgy megbirkózni. Ismerik, vagy azt hiszik, hogy ismerik az okokat és a következményeket, tehát ők mindent tudnak. A következő szituációk valamelyikével egészen biztosan találkoztunk:

  • „Ennek a babának piros a feneke, kend be a *** krémmel, az jó lesz rá’”
  • „Ne úgy fogd azt a gyereket, add ide, majd én megmutatom!”
  • „Hát így sosem fog rendesen böfizni, aztán meg sírni fog, hogy fáj a hasa. Nézd így kell csinálni.”
  • „Miért fekve szoptatsz? Én mindig ülve szoptattam, úgy sokkal könnyebb!”
  • „Ha már most felkapod minden nyekkenésre, akkor ne csodálkozz, ha egy év múlva egy elkényeztetett gyerek lesz belőle”
  • „Látom, nem vagy a helyzet magaslatán, szólj, ha bármiben segíthetek.”
  • „És szopizik rendesen? Mennyit eszik? Milyen volt a szülés? A fájások, és tudsz most ülni? Nem fáj a melled? És a hasad? Nem vagy fáradt? Alszik éjjel? Hány óránként eszik? Hasfájós?”
  • „Jaj, nekem aztán ne mondd, hogy milyen, én tökéletesen tudom, hiszen három gyerekem van. Nekem nem kell részletezned…”
  • „Na figyelj, ilyen esetben azt kell csinálni, hogy…”
  • „Ja, persze… mikor az enyém ilyen kicsi volt még ő is egy kis angyalka volt, de bezzeg most… nézz csak rá!”
  • „Nahh, az első gyereknél még én is odafigyeltem erre… aztán a másodiknál már nem tudtam. Meglásd, veled is ez lesz, hiába próbálkozol.”
  • „Bezzeg az én időmben még nem voltak ilyenek, mégis felnőttek a gyerekeim!”

Ismerősek voltak a mondatok? Mit éreztünk, amikor valaki a legnagyobb jószándékkal beleszólt a mi dolgunkba? Csak azért, mert tapasztalatlanok vagyunk? Sokszor ugye nem is feltétlenül a kérdés vagy felajánlás, vagy jótanács tartalma miatt éreztük sértőnek a helyzetet, ugye? Hát akkor? Talán túlságosan közel kerültek az magánszféránkhoz? Esetleg azt éreztük, hogy nem vagyunk jó anyák, mert még ezt sem tudjuk? Kellemetlen lett volna egy tanácsot elutasítani, mert erőszakos volt a másik fél? Éreztük azt, hogy ők is a saját bőrükön tapasztalták ki, miért nem hagyják meg ezt az örömöt nekünk is? Nem nézik ki belőlünk, hogy mi is képesek vagyunk rá? Vagy eljutottunk egészen addig a gondolatig, hogy „Neked meg mi a fene közöd van ehhez?” vagy „És te mióta vagy ilyen okos?” esetleg udvariasan kimondtunk olyasmit is, hogy „Hadd próbáljam meg, ahogy én gondolom, elvégre az én gyerekem”. Persze egy ilyen kijelentés maga után vonja a jól megérdemelt következményét: „Mit kell ezen így felkapni a vizet, én csak segíteni akartam”.

Milyen jó lenne olyasmit hallani, hogy „Nahát, milyen ügyes anyuka vagy, nem könnyűek az első napok!”. A sok jótanács helyett hozhatnának ajándékba kismamaújságot, egy jól bevált nevelési könyvet kölcsön, vagy ajánlanának egy honlapot, ahol érdekes dolgok vannak, amit ha van kedvünk elolvashatunk és nem kellene magyarázkodni, ha valamit nem szeretnénk kipróbálni belőle. Jó lenne, ha a távoli rokonok tiszteletben tartanák a szüléssel és szoptatással kapcsolatos élményeinket, lehet, nem akarunk beszélni róla. És milyen jó lenne, ha nem lomboznának le minket azzal, hogy lám, az ő gyerekük is ilyen meg olyan rossz… hadd higgyünk abban, hogy a miénkkel ez másképp lesz!

És most képzeljük el, hogy gyerekként milyen jó lenne, ha anya egyszer megkérdezné tőlem, hogy merre menjünk sétálni, vagy mit szeretnék felvenni az ünnepségre és nem mondaná a piros pulcsimra, hogy de igenis jól áll, mert szerintem nem áll jól. Vagy milyen jó lenne, ha nem mondaná azt a törileckémre, hogy pofonegyszerű. Mert nekem ugyanis nem az! Én keményen tanulok a jegyeimért és igenis nehéz a töri a sok évszámmal… bezzeg anyu mindig elmondja, hogy az ő munkája milyen nehéz, és azt mindenkinek el kell ismerni, pedig csak egy irodában ücsörög egész nap. És milyen jó lenne az is, ha nem kérdezgetné minden nap, hogy mi volt az ebéd, megettem-e, és hogy ízlett, vagy hogy kikkel játszottam a napköziben és kibékültem-e a barátommal és ha nem akkor miért… Majd elmondom, ha akarom, nem? Néha csak úgy nincs kedvem elmesélni, hogy min vesztünk össze, máskor meg, mert aztán jönne nekem azzal, hogy béküljünk ki, pedig én nem akarok! Ő nem is ismeri a barátaimat, nem ő van velük egész nap, nem is értem, miért mondja. Jó, neki is vannak barátai, de az más. És mikor már nagyon idegesít, válaszolok, de szerinte undokul és az nem illik, mert ő kedves és csak segíteni akart. Sajnálom, hogy megbántom olyankor, szomorú vagyok miatta, de ha egyszer így érzem, akkor mit csináljak? Apa meg nagyon okos ember, a legokosabb, akit ismerek, mindig mindenre rögtön tudja a választ. De milyen jó lenne, ha beszélgetne velem úgy igazán, mert a múltkor is megkérdeztem, hogy honnan jön az eső, mire ő elkezdett valami párolgásról meg mittudoménmiről beszélni, a felét sem értettem, de jó sokáig tartott. Azt már meg sem merem kérdezni, hogy ebből hogy lesz hó… Meg az is jó lenne, ha nem vennék el rögtön mindentől a kedvem, a múltkor is például, mikor mondtam, hogy orvos akarok lenni, akkor rögtön azzal jöttek, hogy ilyen bioszjegyekkel ne is álmodozzak erről és egyébként sem olyan jó dolog az, mert nem fizetik meg őket rendesen. Hát, már nem akarok orvos lenni, hanem inkább tűzoltó, de nem merem nekik elmesélni, nehogy ezt is elrontsák nekem…pedig állandóan kérdezgetik…

 

Hogyan használd a könyv tanácsait? A titok nyitja a részletekben rejtőzik. Nem kell a fejezet összes javasolt technikáját állandóan alkalmazni. Sőt!

Próbálom az általam leszűrt lényeget tömöríteni: ne legyünk kioktatóak amikor tanácsot adunk, inkább segítőkészek (itt a kulcsomdat: „Néha segít, ha…”); ne éreztessük, hogy jobban tudjuk; ne kényszerítsük (lelkileg se!) arra, hogy ránk hallgasson; a véleményünk legyen egy megfontolandó dolog a sok másik mellett, amit együtt végigveszünk; vegyük figyelembe az igényeit és alkalmazkodjunk a hangulatához; ne éreztessük vele, hogy tőlünk függ (ami belőle a tehetetlenség érzését váltja ki).

És az első valós kritika a könyvvel kapcsolatban: nem volt különösen szimpatikus az a rész, mely azt tanácsolja, ahogy válasz helyett bátorítsuk gyerekünket a külső források használatára. Minden egyes példát úgy értelmezek gyerekfejjel(!!!), hogy a „szüleimnek egy gonddal kevesebb, persze, így a legegyszerűbb nektek”. Még egy olyan példa is olvasható, hogy tinilányom megkérdi, mit tegyen és én a könyvtár titniknek szóló könyveit ajánlom az én tanácsom helyett. Ezek a részek számomra nem férnek bele az önállóság támogatásába. Én hasonló helyzetben úgy érezném, hogy a szüleim a problémámmal való foglalkozás helyett könyvtárba küldenek, leráznak. Szülőként pedig honnan tudhatom, hogy milyen könyvet vesz le a polcról, vagy nem fordul-e máshoz segítségért. Ha engem kérdez, akkor rám számít. És nem szájbarágós válaszra gondolok itt feltétlenül… de semmiképpen nem küldeném el. Én így gondolom. Persze... azért gondolom így, mert én "szabadonengedett" kamasz voltam. Beszélgettem azonban már olyanokkal, akiknek ezek a tanácsok nagyon hasznosak voltak, akiknek pl. a szüleik kamaszkorukban nem hagytak elég teret és önállóságot. Szóval, akinek nem inge...:)


Bizonyított tény, hogy azok a gyerekek, akiknél otthon vannak könyvek a polcokon – nem csak mesekönyvek, hanem felnőtteknek valók, lexikonok, albumok, stb – és látják a szüleiket, hogy a könyvekhez fordulnak segítségért akár saját problémáiknál is -, ott később a gyerek is szívesebben teszi majd ezt. Ebben az esetben például el tudom képzelni, hogy a hogyan lesz az eső kérdésre egy könyvből keressük ki a választ. És hát ma már mindannyiunk otthonában ott az internet. Azt is meg kell tanulni okosan használni!

Hatalmas önkontroll kell ahhoz, hogy végignézzük azt, hogy akit a legjobban szeretünk hogyan követi el azokat a hibákat, amiket mi jóelőre látunk. Ebben a témában találkoztam már olyan kérdéssel, hogy akkor hagyjam a gyerekemet késsel játszani, hadd tanuljon a hibájából? Nem. Nem kell ennyire szélsőségekben gondolkozni. És nem kell MINDIG így csinálni. Elég, ha odateszünk egy sámlit a mosdóhoz, hogy egyedül is tudjon kezet mosni, ha a ruhaakasztót lejjebb tesszük, hogy fel tudja akasztani a saját kabátját, ha veszünk neki egy műanyag kést vagy játékollót, ha úgy választhat, hogy mi adjuk meg a két alternatívát, stb.

És amin zavarba jöttem. Szeretném támogatni gyermekem önállóságát, de nem a saját kárára. A határt úgy gondolom, hogy mindenkinek magának kell meghúznia. Ugyanúgy, ahogy nem adok kést a kétéves gyerekem kezébe, nem hagyhatom, hogy más módokon tegye tönkre a testét. A könyv további módszerek címen említ néhány példát, amivel gyermekem önállóságát korlátozom (csak azokat emelem ki, amikkel ellenérzéseim voltak). Azt tanácsolja, hogy próbáljam megállni, hogy a haját söprögessem a szeme elől, hogy kihúzom a vállát vagy rászólok hogy ne görnyedve írja a leckét. Itt elgondolkoztam, hogy hagyjam, hogy elromoljon a szeme vagy gerincferdülése legyen? A fejezet bővelkedik a mit NE tegyek részekben, de ritkán ad példát a mit tegyek helyettére. Éppen ezért is voltak rögtön ellenérzéseim. Aztán rájöttem, hogy bizony itt is a megelőzésen van a hangsúly: ajánljunk fel egy hajgumit vagy csatot, vagyünk egy ülőpárnát vagy nagylabdát, amin a leckéjét írhatja.

Hallgasd úgy, hogy elmesélje! Fontos a kevesebb több elve ebben a fejezetben, hiszen címadó is. Én azonban mégis kételkedem ennek a nemkérdezős módszernek a hatékonyságában abban az esetben, ha gyakran élek vele. Számomra itt az aranyközépút tűnik szimpatikusnak. Valóban engem is bosszantottak már fel tolakodó, értelmetlen kérdésekkel, amikre nem akartam válaszolni. Azonban szívesen beszéltem volna róluk csak úgy, amikor nekem kedvem van hozzá. De éreztem már csalódást is, amikor valaki nem érdeklődött, azt éreztem, hogy eszébe sem jut, hogy mennyire el lehet magával foglalva, de ha ennyire nem érdekli, akkor nem is mondom el… Szóval szerintem lényegtelen kérdéseket ne tegyünk fel, vegyük észre ha a gyerekünk nincs beszélgetős kedvében, ne akarjunk mindenáron belelátni a fejébe, de ha látjuk, hogy valami foglalkoztatja, ha valami fontos történt, akkor azért nyugodtan kérdezzünk, de fel is ajánlhatjuk, hogy ha van kedve, nekünk mindig van időnk arra, hogy meghallgassuk a mondandóját. Például a lányom felvételizik az egyetemre és jön haza az írásbeliről. Szerintem vérig lenne sértve, ha az első kérdésem nem az lenne, hogy, na, hogy sikerült, hanem helyette azt mondanám, hogy üdv itthon, jó hogy látlak. Nehéz megtalálni az aktuálisan jó megoldást, de hát ezért figyelünk, nem?

 

 

 

 


A bejegyzést Iványi Zsófi írta Adele Faber és Elaine Mazlish: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyve alapján. Ha másolod, kérlek, hivatkozz a blogra vagy a nevemre. Köszönöm, hogy tiszteletben tartod a munkámat!

 

Szólj hozzá!

Címkék: önállóság beszélj úgy fejezetek

A bejegyzés trackback címe:

http://beszeljugy.blog.hu/api/trackback/id/tr782476913

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.